Post by Hadrianus on Nov 15, 2014 17:41:29 GMT
Korai birodalom
Augustus katonai államvezetése igazoltan alapos és költséghatékony volt, és az örökösei rendszerint ezt követték. Ezek a császárok megfontoltan hoztak létre új légiókat, ha a körülmények megkívánták, vagy megengedték, amíg a fennálló hadsereg létszáma kb. 30 légió körül volt. Mindegyik légiónak volt 4000-6000 légionáriusa, amit hasonló számú segédcsapatok segítettek, a Pax Romana (béke a Római Birodalomhoz tartozó területeken) ideje alatt a légió parancsnoknak a teljes haderő a rendelkezésére állt, melyet 8000-12000-re becsültek, a rangosabb légiókkal. Ők állomásoztak az ellenséges határnál vagy a lázongó provinciákban, ahol a lázongás felerősödött. Több légiót egyenletesen megerősítettek kisegítő egységekkel, a hatalom közel 15000-16000 fő lett, vagy kb. a modern hadosztály mérete lett.
Az egész császári idő alatt, a légiók jelentős politikai szerepet játszottak. Ezek az akciók megóvták, a birodalmat a bitorlóktól vagy eltávolították őket. Például Vitellius a Négy Császár Évének harmadik uralkodója, amikor a Dunai légiók támogatásával Vespasianus letaszította a trónról.
A légiónak parancsolt a legate vagy legatus, kb. 30 évesek, általában 3 évre kinevezett szenátor. A 6 kiválasztott katonai tribunust azonnal alárendelték a legate-nak, ebből 5 törzstiszt és a fennmaradó egy pedig a szenátus nemesi vezetője (eredetileg az a tribunus parancsolt a légiónak). Ezen tisztek csoportjából került ki az orvosi kar, mérnökök. Okmányőrök, a prefectus castrorum (tábor parancsnoka) és más szakemberek papok és zenészek.
A császárkori légió szervezete
Egy teljes légió hivatalosan 6000 főt számlált, a valóságban viszont jellemzően kb. 5300 harcoló katonából állt, a tiszteket is beleértve. Nehéz meghatározni, hogy a nem harcoló személyzet, mint pl. a sebészek és tisztiszolgák beletartoztak-e az 5300 főbe, vagy a 6000 ember velük együtt értendő.
A hadsereg alapvető szerkezete a következő volt:
Contubernium: 8 fő (közös sátor)
Centuria: 10 contubernium, összesen 80 fő, vezetője a centurio.
Cohors: 6 centuria, azaz 480 harcoló katona plusz a tisztek. Az első cohors dupla erősségű volt, de itt csak 5 centuria volt szemben a szokásos 6-tal, azaz 5 x 160 = 800 főből állt.
Légió: 10 cohorsból állt. Emellett minden légióhoz tartozott egy 120 főből álló alae, azaz lovas egység, melyet Eques Legionis-nak neveztek. Alapvető feladatuk valószínűleg felderítés és hírvivés volt.
Tehát a légió teljes harcoló formációja a következő:
Első Cohors 800 fő, plusz 9 cohors (6 db 80 fős centuria cohorsonként), ez összesen 4320 fő plusz 120 lovas - mindösszesen 5240 katona.
A 10 cohors megjelölése az összes légiónál ugyanaz volt. Csata során az erősebb és gyengébb egységeket váltogatták a formációban, ezzel is növelve a morális hatékonyságot.
A császárkori auxiliaris csapatok szervezete
Ezek alkottá a haderő túlnyomó részét. A haderő lovasságát csaknem teljesen ezek alkották, s azon kívül is számos gyalogost szolgáltattak a római hadsereg számára. Teljes számukat nem tudjuk felbecsülni. A legionál könnyebb fegyverzetű gyalogság volt, melyek egy része parittyával és íjjal is felvoltak fegyverezve.
A gyalogság cohorsokból állt, amelyek 1000 emberből álltak 10 centuriába osztva. Minden cohorsban 800 gyalogos, 100 íjász és 100 parittyás szolgált
A lovasság alákból állt. Az alákban 480 lovas 16 turmára oszlott.
Praetorianusok
Praetorianusnak nevezték a cohors praetoria katonáit, eredetileg a hadvezér testőrségét képezték és a szövetségesek válogatott legénységéből alakították meg a testületet.
Publius Cornelius Scipio Africanus ugyanezen a néven saját testőrséget válogatott ki a lovagrendűek közül. Ezután cohors praetoria néven fordulnak elő mindazok, akik a vezér közvetlen környezetéhez tartoztak (a quaestor, a legatusok, kísérők és jó barátok – comites –, írnokok, tolmácsok, hírnökök, orvosok, lictorok stb). Augustus császár megtartotta az elnevezést és cohortes praetoriae néven kilenc, egyenként ezer embert számláló csapatot szervezett Itália belső nyugalmának biztosítására. Közülük három cohors mindig Rómában volt, polgároknál elszállásolva, a többiek Itália külső városaiban.
Tiberius valamennyit Rómában összpontosította és a város körfala szomszédságában megerősített tábort csináltatott nekik (castra praetoria). Ők alkották a császári testőrséget. Kiváltságos alakulat volt, a szolgálati idő is „csak” 16 év volt, míg a legionáriusok 20 évre kötelezték el magukat.
Városi militiák
Minden provincia székhelyén és az ellenséges városokban 1000 fős militia, míg a többi városban 500 fős militiák tartják fenn a rendet. Ezen egységek könnyűfegyverzetű gyalogosok. Ezen egységek alkotják a provinciák és az ellenséges államok minimum haderejét.
Római haditengerészet
A pun háborúk egyik legérdekesebb jellegzetessége, hogy a haditengerészeti hagyományokat teljesen nélkülöző Róma csaknem teljes egészében uralma alá hajtotta a tengereket, míg Karthágó, amely ezzel szemben nem volt katonai nemzet, és állandóan zsoldosseregekre támaszkodott, Hamilcar és Hannibal személyében két zseniális hadvezért is felmutatott.
Az első római tengeri győzelem a Szicíliáért folytatott harc során, Kr. e. 260-ban Mylae (Mülai) mellett játszódott le. A sikert egy hajóépítő és haditengerészeti kiképző program készítette elő, amit még akkor is bámulatosnak kell tartanunk, ha nem mind hisszük el, amit az ókori szerzők a tárgyról írtak. Állítólag például a rómaiak egy kezükre került megrongálódott karthágói hajót használtak az Új flotta építéséhez mintául.
A rómaiak azonban korábban is rendelkeztek kisméretű flottával. E 20 hajóból álló flotta élén két, duoviri navales néven ismert parancsnok állt. Ilyen tiszt vezette azt az egységet, amely Kr. e. 282-ben tarentumi támadás áldozata lett. E kisméretű flotta kezdetben triremisekből állt, de később a karthágói hajók ellensúlyozására már nehezebb hajókra volt szükség.
Feltételezhetjük azonban, hogy Róma tengerjáró görög szövetségesei elláthatták Rómát mintául szolgáló quinqueremisekkel, valamint hogy a szürakuszai II. Hierón, aki a háború első napjai után szövetségre lépett Rómával, tanácsokat adhatott a hajóépítés terén.
Az ókori világból más példákat is ismerünk a gyors hajóépítésre, másrészt pedig azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a római kor nehezebb hajói az európai történelem későbbi vitorlás hajóihoz viszonyítva még mindig nagyon kicsik voltak. Becslések szerint az első pun háborúban a római flotta 160 hajót számlálhatott, míg a karthágóiaknak 130 hajójuk volt. Hajóépítő programjában mindkét felet az elérhető evezősök korlátozott száma akadályozta. A római fölény ismét csak a görög segítségből származhatott.
A római tengeri győzelem azonban elsősorban taktikai és technikai újítások eredménye volt. A taktika szempontjából a rómaiak elhanyagolták a hagyományos lékelő manővereket, és elsősorban a csáklyázásra koncentráltak, ami gyakorlatilag lehetővé tette, hogy szárazföldi csatákat vívjanak a tengeren. Ennek elősegítésére kifejlesztették a „hollónak” nevezett vaskampós csapóhidat.
Polübiosz nagy részletességgel tárgyalja e szerkezet felépítését és használatát, bár egy rajz világosabbá tehetné szerepét. A görögben a „holló” megfelelője a korax (latin: corvus). Korax elnevezésű kampós szerkezeteket az ostromharcászatban az erődfalak leküzdéséhez már korábban is használtak.
A római haditengerészet által használt „holló” egy hadihajó orrára szerelt, forgatható csapóhíd volt. Csapolt alja lehetővé tette, hogy legalább három irányban használhassák; vascsőre - amikor vízszintes helyzetbe csapódott - beleakadt és beleállt az ellenséges hajó fedélzetébe. A rohamosztag ezután áttódult a hídon. A pun flotta különösen sebezhetőnek bizonyult a „hollóval” szemben.
Polübiosz szerint a csapóhíd darurésze 24 láb (7,3 m) hosszú volt, a vízszintes forgóasztal pedig, amelyre (mint egy csépet) zsanérokkal felfogatták, 12 láb (3,6 m) átmérőjű volt. Egyes szakértők szerint azonban egy ilyen méretű berendezés felboríthatta volna a hajót, amelyre felerősítették. Mások szerint nagyon balesetveszélyes lehetett, ezért azután fel is hagytak a használatával. Az azonban szinte biztos, hogy használaton kívül leszerelték. Emlékezhetünk rá, hogy Rhodosz ostromakor Démétriosz Poliorkétész ostromtornyokat emeltetett hadihajóira.
Fedélzetükön tornyokkal ellátott római hadihajók ókori ábrázolásait is ismerjük (Kr. e. I. század). Ezeket a tornyokat Démétriosz helepoliszához hasonlóan vaslemezekkel burkolták, és így mindenképpen nagyon nehezek voltak. Kutatók arra is gondolnak, hogy ezeket kőre hasonlító festéssel látták el, vagy akár kőtömbökből is épülhettek.
Polübiosznak a „hollóról” szóló beszámolóját ezek után nem szabad meggondolatlanul elvetnünk. Diodorus szövegének egyes értelmezései szerint Démétriosz Rhodosznál két, a stabilitás végett egymás mellett összekapcsolt gályára ikertornyot építtetett. Használat közben az ellenség hajója hasonlóképpen egyensúlyozhatta ki a „hollót”.
Az ókori hadihajók evezős gályák voltak, keskeny hajótestükön a méretükhöz képest aránytalanul sok emberrel. A nagyobb méretű hajók némelyikét ugyan tüzérségi fegyverekkel is felszerelték, ezek hatásfoka azonban elégtelennek bizonyult az ellenséges hajók elsüllyesztésére vagy akár megrongálására is. A tengeri ütközetek során ehelyett két másik alapvető technikát alkalmaztak: a vágósarkantyút és az ellenséges hajó megszállását.
A fémből készült vágósarkantyút a hadihajó gerincének az elejére, a merülési vonalra vagy közvetlenül az alá erősítették. A sarkantyú maga sosem képezte közvetlen részét a hajógerincnek, mivel úgy túlzottan nagy erőhatást fejtett volna ki a támadó hajó gerincszerkezetére. A sarkantyúval a legsikeresebb támadásokat az ellenséges hajó oldala vagy fara ellen lehetett intézni, lehetőleg minél kisebb szögből, nehogy a sarkantyú olyan mélyen hatoljon a hajótestbe, hogy lehetetlen legyen kihúzni.
A sarkantyú használatának másik válfaja az volt, amikor a támadó hajó az ellenséges hajóval párhuzamosan evezve, azt hátulról megközelítve, a sarkantyúval megpróbálta szabályosan lenyírni annak evezőit. Ez a művelet rendkívüli ügyességet igényelt a támadó hajó legénységétől, illetve kapitányától, ha nem akarták, hogy saját evezőik is hasonló sorsra jussanak.
Ellenséges hajó megszállásakor a támadók a másik hajó oldalához eveztek, majd jó erősen megcsáklyázták azt. Ezután jutottak szerephez a tengerészgyalogosként alkalmazott legionáriusok, akik a fedélzeti közelharc során átvették a hatalmat az ellenséges hajó felett. Ebben a típusú harcban a kiképzés és harci szellem mellett a puszta számbeli fölény is gyakran döntő szerepet játszott.
A legsikeresebb vágósarkantyús támadásokat gyors, jól manőverezhető hajókkal és kiválóan képzett legénységgel lehetett végrehajtani. Az ellenséges hajó megszállására inkább a sok katonát szállító, nagyméretű hajók voltak alkalmasabbak.
A későbbi tengeri hadviselésben a rómaiak rátértek az egyenes vonalú csatarendre, amelyet egyszerűen kettősre (acies duplex), ritkábban egyesre (acies simplex) formáltak. Hogy a csatarendnek nagyobb mozgékonyságot adjanak, a két szárnyat és a közepet időnként elkülönítik. Bekerítés céljából előfordult még a hold alakú csatarend (acies lunata v. falcata) is.
Hadihajótípusok:
Biremis/Liburnae: Legénysége: evezős 144, matróz: 10-15, tengerészgyalogos: 40
Triremis: Legénysége: evezős: 200, matróz: 15-20, tengerészgyalogos: 80, Fegyverzete: 1 torony, 1-3 katapult
Qiunqemeris: Legénysége: 270, matróz: 15-30, tengerészgyalogos: 120, Fegyverzete: 2 torony, 2-6 katapult
Deceres: Legénység: evezős 572, matróz: 15-30, tengerészgyalogos: 200-250, Fegyverzete: 2 torony, 2-6 katapult
Cohors csatarend
Minden cohorsban a három manipulus egymás mellett sorakozott fel, az egyes manipulusok két centuriája szintén egymást mellett állt. A cohorsok között és mögött kb. egy cohors-nyi távolság volt, csak a harmadik rend állt ettől hátrább, hogy szükség esetén könnyebben manőverezhessen. A cohors formációban felálló légió támadása történhetett:
•egyenes vonalban(longa fronte), úgy, hogy a gyalogság a középen (media acies) foglalt állást, a lovasság (socii és auxilia) pedig a szárnyakon;
•ferde csatarenddel (obliqua acies), amikor például a jobbszárny (dextra acies) az ellenséget szárnyban támadta meg s a balszárny (sinistra acies) hátrább maradva csupán az igazodásra, vagyis az arcvonal fenntartására ügyelt;
•ékalakban (cuneus, katonanyelven: caput porcinum), mikor a csatarend közepe a két szárny hátrébb maradásával ékformában nyomult előre az ellenség centrumának áttörésére;
•az ellenség ékalakban végrehajtott támadása ellen olló alakú (forfex) vagy öblös csatarenddel (sinuata acies) védekeztek;
•bekerítés (orbis) esetén a cohorsok kört alkottak.
Augustus császár uralkodása alatt, és egy ideig utána is a kettős csatarend volt szokásban, amelyben mind az első, mind a második rend 5 cohorsból áll. A későbbi császárok azonban a phalanx csatarendre tértek vissza, amely egy Hadrianus idejéből fennmarad leírás alapján így nézett ki: a légionáriusok 8 hézagtalan sorban álltak fel; a sorok közül az első négy pilummal, a hátsó négy pedig lanceával van fegyverkezve; a 9-ik sort íjas auxiliares képezték; a phalanx két szárnyán és háta mögött állt a lovasság, és végül leghátul egy válogatott csapatokból szervezett tartalék
A castra típusai
A castra legismertebb típusa a tábor. A katonai városokba házakat terveztek, védték a katonákat, a felszereléseiket és ellátták őket, amikor nem harcoltak vagy meneteltek. A szabályozások megkívánták a kinnlevő egységektől, hogy a megfelelően szerkesztett táborba vonuljanak vissza, nap, mint nap. A menetelő légiók minden este tábort vertek melyet sánccal és árokkal biztosítottak. A tábor lehetett átmeneti és állandóvá is alakulhatott. Menetelésnél minden este tábort vertek.
A menetoszlop végén hordták az építéshez szükséges felszerelést és a tábor készletét, csomagokban a szekereken és a katonák hátán.
A tábor helyét felderítők szemelték ki úgy, hogy közel legyen a vízhez, az erdőhöz és a takarmányföldekhez. A mérnökök felelőssége volt a tábor, sokféle szakember létezett. A tábort ellenséges támadás alatt mindössze pár óra alatt felépítették. A tábori tervek gyűjteményét megfelelően használták, kiválasztották a megfelelő tervet, ami a légió idejéből futotta.
Az állandó táborok voltak a castra stavina. A castra aestiva vagy aestivalic, ezek ideiglenes táborok (nyári táborok), amelyekben a katonákat elszállásolták. Nyáron volt a hadjáratok szezonja. Télen a katonák visszavonultak a Castra hibernába, ami több szilárdanyagú barakkot, nyilvános épületet, kőfalakat tartalmazott.
Ostromharcászat
De oppido expugnando, azaz a városok ostromának taktikáját három fázisra bonthatjuk:
1. Az első fázisban a mérnökök (cohors fabrorum) egy megerősített tábort és comtravallation-t építettek, melyek közül az utóbbi erődítményei megelőzték, hogy az ellenség utánpótlást vigyen a városba. Ostromtornyokat építettek, árkokat ástak, valamint csapdákat is felállítottak a város körül. Időnként circumvallation-t is építettek a város körül, akárcsak Caesar az Alesiai csatában. Máskor aknákat, alagutakat ástak, hogy leomlasszák az ellenséges falakat.
2. A második fázis a catapultok és a ballisták tüzével kezdődött, melyek fedezték az ostrom tornyokat, a légionáriusok pedig készen álltak, hogy megtámadják a falakat védőket. Időközben más cohorsok teknős alakzatban közelítették meg a falakat faltörő kosokat vagy létrákat cipelve magukkal, hogy keresztültörjék a kaput, vagy pedig megmásszák a falakat.
3. A harmadik szakaszban a falakon először áthatoló cohors – akár létrával mászta meg a falakat, akár ostromgépekkel törte át a bejáratot - kinyitotta a kapukat. Ha a főkaput kinyitották, a lovasság és a többi cohors behatolt a városba és végzett a megmaradt védőkkel.
Római limes
A Kr. u. 1. század végétől fokozatosan kialakult a lineáris határvédelem, vagyis a csapatoknak a határvonalon vagy annak közvetlen közelében való állomásoztatása, a hódítások csökkenésével pedig megtörtént a korábban csak fából és földből épített táborok kőerődítményekké való átépítése. Az így kialakult határ, a limes a sivatagokban gyepű-jellegű volt, hegyes vidéken kihasználta a terepadottságokat, a nagyobb folyók pedig fontos közlekedési útvonal-jellegük mellett önként nyújtottak határjelző szerepet.
Csak a legveszélyeztetettebb helyeken épült fal vagy sánc rövidebb-hosszabb szakaszokon. A katonák a határ mentén épített úton látták el őrszolgálatukat, építették a megfigyelő tornyokat. Békés időben a határ két oldalán élők kiterjedt kereskedelmi kapcsolatot létesítettek egymással.
A katonaság táborai és erődjei egyben kaszárnyák, igazgatási központok is voltak. A katonák kényelméről fürdő gondoskodott, szolgálatukat a parancsnokságon, a műhelyekben, őrszolgálaton és építkezéseken látták el. Különösen igaz ez a mintegy 6000 fős legiok táboraira nézve, ahol 20 éves szolgálatot vállaló római polgárok voltak a katonák, parancsnokuk pedig szenátori rendbe tartozó előkelőség, akinek segédtisztjei szenátori és lovagrendi ifjak voltak.
Az erődök két főutcájának a metszéspontjánál helyezkedett el a tábor foruma (principia). Itt volt a táborszentély, az igazgatási helységek, a fegyverraktár és a gyülekezési terem. A főutca mellett álltak a tisztek házai, a fürdő, a gabonaraktárak, hátrább pedig a kórház, a műhelyek és a barakkok. A cseréppel fedett kőépületek között kövezett és sóderborítású utcákon lehetett közlekedni. Az erőd magas védőfalait belül földtöltés, kívül árok övezte.
Az 500 vagy 1000 fős lovas vagy gyalogos segédcsapatok erődjei is az általánosan alkalmazott tervek szerint épültek meg, természetesen alkalmazkodva a csapatok kisebb létszámához, fajtájához. A katonák többsége helyi sorozású szabad születésű bennszülött volt, akik a 25 éves szolgálat jutalmaként nyerték el a római polgárjogot. A segédcsapatok parancsnokai pályafutásuk elején álló lovagrendű nemesek voltak, akik szenátortárasaikhoz hasonlóan 2–3 évet töltöttek egy-egy helyőrségen.
A lovascsapatok táborai mindig nagyobbak, mivel az istállók jelentős helyet foglaltak el. Érdekes, hogy a fürdők szinte kivétel nélkül az erődökön kívül épültek meg. A táborok a 2. század derekáig fapalánknak támaszkodó földtöltéssel rendelkeztek, barakkjaik és egyéb belső épületeik pedig gerendavázas építmények voltak. A kőbe való átépítés csak a 2. század utolsó negyedére vált általánossá. Ekkor épültek a falsíkból kiugró kapu- és saroktornyok, ekkor kövezték le a belső utcákat. Az erődöket egy vagy több V-formájú árok övezte, amelyeken a kapuknál híd vezetett át.
A helyőrségeket a katonák által épített és karbantartott út kötötte össze. A katonai út eredetileg a határ felé tartó hadiutat jelentette, idővel azonban – miként magának a limes szónak a jelentése is – egyre inkább az ugyancsak hadiútnak számító, de immár a birodalom határa vonalán haladó útra vonatkoztatták. Ez az út a sánc vagy a határfolyók mentén haladt, esetenként több ágra szakadt.
Hagyományos értelemben az erődök összeköttetését biztosító, azokat ideális nyomvonalon összekötő út volt, de ahol nem épülhetett meg közvetlenül a határ mentén, ott az őrjáratozó katonák egyszerű gyalogos utat alakíthattak ki. Egy másik változat az, hogy a nagy kanyarokat leíró határszakaszokon a kanyarulatot átvágó utak is épültek. Az utóbbira jó példa a Dunakanyar, ahol megépült a Dunát pontosan követő és a kanyarulatot Aquincum – Tokod, illetve Aquincum – Brigetio között lerövidítő ága.
A gondosan tervezett és kitűzött limes-útra is érvényes a római utakra jellemző igen hosszú, egyenes szakaszok megléte, amit különösen sík terepen, de esetenként hegyes vidéken is meg lehet figyelni. A vastag, köves alapozása és kavicsborítása még a középkorban is alkalmas volt közlekedésre, nyomvonalát mai útjaink is követik. A limes-út mentén mérföldkövek álltak, amelyek a legiotáboroktól mért távolság jelölése mellett egyúttal császárok által jegyzett építési feliratok is voltak.
A limes mentén rendszeres őrjáratokat szerveztek, minden csapatnak megvolt az illetékességi területe. Az út mellé épített legkorábbi fatornyok rendszere a birtanniai és germaniai leletek alapján Domitianus (81–96) idejére tehető, és több feltűnő megegyezés és hasonlóság alapján úgy tűnik, hogy a kínai Han-dinasztia által létesített határvédelmi rendszer tornyai jelentős hatást gyakoroltak kialakulásukra.
Az 1. századból csak kevés fatorony maradványa vált ismertté, a 2. század nevezetes emlékei a Commodus (180–192) kori őrtornyok és őrállomások építési feliratai. A legtöbb ismert őrtorony a 4 században, annak elején és derekán épült. A jellánc szerepét is betöltő tornyok egymástól mért távolsága általában 1–2 km, de vannak olyan szakaszok is, ahol ez csupán 500 méter.
A korai fatornyok jobbára bejárata a kínai megoldással egyezően gyakran az 1. emeleten volt. A négyzetes, két vagy három emeletes fa- és kőtornyok emeletén eleinte körbefutó erkély biztosította a szabad kilátást. Minden esetben árok övezte őket, aminek a belső oldalán olykor kerítést is meg lehet figyelni.
A 4. század második felében, Valentinianus császár (364–375) alatt kezdtek egyre nagyobb tornyokat építeni. Nagyobb kiterjedésük miatt ezekben a födémet 1 vagy 4 oszloppal támasztották alá. Ezekkel rokon a 4–5. század fordulóján épült kiserődök sora, amelyeket korábbi, fölhagyott erődök valamelyik sarkában építettek. A mind kisebb alapterületű, de legalább 3 emeletes kiserődök a katonaság lecsökkent létszámához igazodtak.
A katonaság vonzotta a civil lakosságot, a táborok, majd erődök körül pezsgő életű települések alakultak ki. Lakosai kézművesek, kereskedők, bennszülött földművesek, veteránok voltak. E települések a legiok mellett (canabae) idővel városi jelleget öltöttek, sőt városi rangot is kaphattak, de a segédcsapatok erődjei melletti települések (vicus) is sokszor gazdag közösségeknek nyújtottak otthont.
A legiók közelében, a katonai territoriumon kívül másik, városi település (municipium) is létrejöhetett. Ezek kezdettől fogva városi rangú települések voltak. A két polgári település lakossága eleinte jelentősen különbözött egymástól, de a 2. század végétől az ugyancsak városi rangra emelt canabae és a municipium a legtöbb esetben egységesen colonia rangra emelkedett.
A katonaság felvonulási területként és legelőként használt földjein, a római polgárjogú veteránok birtokain és a bennszülött falvak szántóin szorgos munka folyt. A helyben előállított, illetve az importált cikkeket részben a katonaság és a helyi lakosság vásárolta meg, de a felügyelt átkelőhelyeknél élénk kereskedés folyt a túlparton élő barbár lakossággal is. Római kereskedők távoli vidékekre is eljuttatták a keresett kézművesipari termékeket.
Római torziós fegyverek
A római hadsereg valószínűleg a dél-itáliai görög városok közvetítésével jutott a torziós technológia birtokába, amit gyorsan integrált a saját hadszervezetébe. Mindenesetre a pun háborúk idején a római hadseregben már biztosan alkalmazták a kérdéses eszközöket. Iulius Careasr hadmérnöke, Vitruvius, részletesen leírta a római hadseregben leggyakrabban alkalmazott nyíl- dárdavetőt, az úgynevezett scorpiót, amiből minden centuria (60-80 ember) magával vitt egyet, így egy teljes létszámú római legio 55 db scorpioval rendelkezett. A legiok cohorsonként egy-egy nehéz kőhajítóval, azaz 10 db ballistával is rendelkeztek. Iosephus Flavius szerint ezekből az eszközökből nem csak köveket dárdákat és nyilakat lőttek ki, hanem gyújtólövedékeket is, sőt, az éjszaka kilőtt lövedékeket gyakran feketére festették, így kilövésük után gyakorlatilag észrevétlenek maradtak.
Augustus katonai államvezetése igazoltan alapos és költséghatékony volt, és az örökösei rendszerint ezt követték. Ezek a császárok megfontoltan hoztak létre új légiókat, ha a körülmények megkívánták, vagy megengedték, amíg a fennálló hadsereg létszáma kb. 30 légió körül volt. Mindegyik légiónak volt 4000-6000 légionáriusa, amit hasonló számú segédcsapatok segítettek, a Pax Romana (béke a Római Birodalomhoz tartozó területeken) ideje alatt a légió parancsnoknak a teljes haderő a rendelkezésére állt, melyet 8000-12000-re becsültek, a rangosabb légiókkal. Ők állomásoztak az ellenséges határnál vagy a lázongó provinciákban, ahol a lázongás felerősödött. Több légiót egyenletesen megerősítettek kisegítő egységekkel, a hatalom közel 15000-16000 fő lett, vagy kb. a modern hadosztály mérete lett.
Az egész császári idő alatt, a légiók jelentős politikai szerepet játszottak. Ezek az akciók megóvták, a birodalmat a bitorlóktól vagy eltávolították őket. Például Vitellius a Négy Császár Évének harmadik uralkodója, amikor a Dunai légiók támogatásával Vespasianus letaszította a trónról.
A légiónak parancsolt a legate vagy legatus, kb. 30 évesek, általában 3 évre kinevezett szenátor. A 6 kiválasztott katonai tribunust azonnal alárendelték a legate-nak, ebből 5 törzstiszt és a fennmaradó egy pedig a szenátus nemesi vezetője (eredetileg az a tribunus parancsolt a légiónak). Ezen tisztek csoportjából került ki az orvosi kar, mérnökök. Okmányőrök, a prefectus castrorum (tábor parancsnoka) és más szakemberek papok és zenészek.
A császárkori légió szervezete
Egy teljes légió hivatalosan 6000 főt számlált, a valóságban viszont jellemzően kb. 5300 harcoló katonából állt, a tiszteket is beleértve. Nehéz meghatározni, hogy a nem harcoló személyzet, mint pl. a sebészek és tisztiszolgák beletartoztak-e az 5300 főbe, vagy a 6000 ember velük együtt értendő.
A hadsereg alapvető szerkezete a következő volt:
Contubernium: 8 fő (közös sátor)
Centuria: 10 contubernium, összesen 80 fő, vezetője a centurio.
Cohors: 6 centuria, azaz 480 harcoló katona plusz a tisztek. Az első cohors dupla erősségű volt, de itt csak 5 centuria volt szemben a szokásos 6-tal, azaz 5 x 160 = 800 főből állt.
Légió: 10 cohorsból állt. Emellett minden légióhoz tartozott egy 120 főből álló alae, azaz lovas egység, melyet Eques Legionis-nak neveztek. Alapvető feladatuk valószínűleg felderítés és hírvivés volt.
Tehát a légió teljes harcoló formációja a következő:
Első Cohors 800 fő, plusz 9 cohors (6 db 80 fős centuria cohorsonként), ez összesen 4320 fő plusz 120 lovas - mindösszesen 5240 katona.
A 10 cohors megjelölése az összes légiónál ugyanaz volt. Csata során az erősebb és gyengébb egységeket váltogatták a formációban, ezzel is növelve a morális hatékonyságot.
A császárkori auxiliaris csapatok szervezete
Ezek alkottá a haderő túlnyomó részét. A haderő lovasságát csaknem teljesen ezek alkották, s azon kívül is számos gyalogost szolgáltattak a római hadsereg számára. Teljes számukat nem tudjuk felbecsülni. A legionál könnyebb fegyverzetű gyalogság volt, melyek egy része parittyával és íjjal is felvoltak fegyverezve.
A gyalogság cohorsokból állt, amelyek 1000 emberből álltak 10 centuriába osztva. Minden cohorsban 800 gyalogos, 100 íjász és 100 parittyás szolgált
A lovasság alákból állt. Az alákban 480 lovas 16 turmára oszlott.
Praetorianusok
Praetorianusnak nevezték a cohors praetoria katonáit, eredetileg a hadvezér testőrségét képezték és a szövetségesek válogatott legénységéből alakították meg a testületet.
Publius Cornelius Scipio Africanus ugyanezen a néven saját testőrséget válogatott ki a lovagrendűek közül. Ezután cohors praetoria néven fordulnak elő mindazok, akik a vezér közvetlen környezetéhez tartoztak (a quaestor, a legatusok, kísérők és jó barátok – comites –, írnokok, tolmácsok, hírnökök, orvosok, lictorok stb). Augustus császár megtartotta az elnevezést és cohortes praetoriae néven kilenc, egyenként ezer embert számláló csapatot szervezett Itália belső nyugalmának biztosítására. Közülük három cohors mindig Rómában volt, polgároknál elszállásolva, a többiek Itália külső városaiban.
Tiberius valamennyit Rómában összpontosította és a város körfala szomszédságában megerősített tábort csináltatott nekik (castra praetoria). Ők alkották a császári testőrséget. Kiváltságos alakulat volt, a szolgálati idő is „csak” 16 év volt, míg a legionáriusok 20 évre kötelezték el magukat.
Városi militiák
Minden provincia székhelyén és az ellenséges városokban 1000 fős militia, míg a többi városban 500 fős militiák tartják fenn a rendet. Ezen egységek könnyűfegyverzetű gyalogosok. Ezen egységek alkotják a provinciák és az ellenséges államok minimum haderejét.
Római haditengerészet
A pun háborúk egyik legérdekesebb jellegzetessége, hogy a haditengerészeti hagyományokat teljesen nélkülöző Róma csaknem teljes egészében uralma alá hajtotta a tengereket, míg Karthágó, amely ezzel szemben nem volt katonai nemzet, és állandóan zsoldosseregekre támaszkodott, Hamilcar és Hannibal személyében két zseniális hadvezért is felmutatott.
Az első római tengeri győzelem a Szicíliáért folytatott harc során, Kr. e. 260-ban Mylae (Mülai) mellett játszódott le. A sikert egy hajóépítő és haditengerészeti kiképző program készítette elő, amit még akkor is bámulatosnak kell tartanunk, ha nem mind hisszük el, amit az ókori szerzők a tárgyról írtak. Állítólag például a rómaiak egy kezükre került megrongálódott karthágói hajót használtak az Új flotta építéséhez mintául.
A rómaiak azonban korábban is rendelkeztek kisméretű flottával. E 20 hajóból álló flotta élén két, duoviri navales néven ismert parancsnok állt. Ilyen tiszt vezette azt az egységet, amely Kr. e. 282-ben tarentumi támadás áldozata lett. E kisméretű flotta kezdetben triremisekből állt, de később a karthágói hajók ellensúlyozására már nehezebb hajókra volt szükség.
Feltételezhetjük azonban, hogy Róma tengerjáró görög szövetségesei elláthatták Rómát mintául szolgáló quinqueremisekkel, valamint hogy a szürakuszai II. Hierón, aki a háború első napjai után szövetségre lépett Rómával, tanácsokat adhatott a hajóépítés terén.
Az ókori világból más példákat is ismerünk a gyors hajóépítésre, másrészt pedig azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a római kor nehezebb hajói az európai történelem későbbi vitorlás hajóihoz viszonyítva még mindig nagyon kicsik voltak. Becslések szerint az első pun háborúban a római flotta 160 hajót számlálhatott, míg a karthágóiaknak 130 hajójuk volt. Hajóépítő programjában mindkét felet az elérhető evezősök korlátozott száma akadályozta. A római fölény ismét csak a görög segítségből származhatott.
A római tengeri győzelem azonban elsősorban taktikai és technikai újítások eredménye volt. A taktika szempontjából a rómaiak elhanyagolták a hagyományos lékelő manővereket, és elsősorban a csáklyázásra koncentráltak, ami gyakorlatilag lehetővé tette, hogy szárazföldi csatákat vívjanak a tengeren. Ennek elősegítésére kifejlesztették a „hollónak” nevezett vaskampós csapóhidat.
Polübiosz nagy részletességgel tárgyalja e szerkezet felépítését és használatát, bár egy rajz világosabbá tehetné szerepét. A görögben a „holló” megfelelője a korax (latin: corvus). Korax elnevezésű kampós szerkezeteket az ostromharcászatban az erődfalak leküzdéséhez már korábban is használtak.
A római haditengerészet által használt „holló” egy hadihajó orrára szerelt, forgatható csapóhíd volt. Csapolt alja lehetővé tette, hogy legalább három irányban használhassák; vascsőre - amikor vízszintes helyzetbe csapódott - beleakadt és beleállt az ellenséges hajó fedélzetébe. A rohamosztag ezután áttódult a hídon. A pun flotta különösen sebezhetőnek bizonyult a „hollóval” szemben.
Polübiosz szerint a csapóhíd darurésze 24 láb (7,3 m) hosszú volt, a vízszintes forgóasztal pedig, amelyre (mint egy csépet) zsanérokkal felfogatták, 12 láb (3,6 m) átmérőjű volt. Egyes szakértők szerint azonban egy ilyen méretű berendezés felboríthatta volna a hajót, amelyre felerősítették. Mások szerint nagyon balesetveszélyes lehetett, ezért azután fel is hagytak a használatával. Az azonban szinte biztos, hogy használaton kívül leszerelték. Emlékezhetünk rá, hogy Rhodosz ostromakor Démétriosz Poliorkétész ostromtornyokat emeltetett hadihajóira.
Fedélzetükön tornyokkal ellátott római hadihajók ókori ábrázolásait is ismerjük (Kr. e. I. század). Ezeket a tornyokat Démétriosz helepoliszához hasonlóan vaslemezekkel burkolták, és így mindenképpen nagyon nehezek voltak. Kutatók arra is gondolnak, hogy ezeket kőre hasonlító festéssel látták el, vagy akár kőtömbökből is épülhettek.
Polübiosznak a „hollóról” szóló beszámolóját ezek után nem szabad meggondolatlanul elvetnünk. Diodorus szövegének egyes értelmezései szerint Démétriosz Rhodosznál két, a stabilitás végett egymás mellett összekapcsolt gályára ikertornyot építtetett. Használat közben az ellenség hajója hasonlóképpen egyensúlyozhatta ki a „hollót”.
Az ókori hadihajók evezős gályák voltak, keskeny hajótestükön a méretükhöz képest aránytalanul sok emberrel. A nagyobb méretű hajók némelyikét ugyan tüzérségi fegyverekkel is felszerelték, ezek hatásfoka azonban elégtelennek bizonyult az ellenséges hajók elsüllyesztésére vagy akár megrongálására is. A tengeri ütközetek során ehelyett két másik alapvető technikát alkalmaztak: a vágósarkantyút és az ellenséges hajó megszállását.
A fémből készült vágósarkantyút a hadihajó gerincének az elejére, a merülési vonalra vagy közvetlenül az alá erősítették. A sarkantyú maga sosem képezte közvetlen részét a hajógerincnek, mivel úgy túlzottan nagy erőhatást fejtett volna ki a támadó hajó gerincszerkezetére. A sarkantyúval a legsikeresebb támadásokat az ellenséges hajó oldala vagy fara ellen lehetett intézni, lehetőleg minél kisebb szögből, nehogy a sarkantyú olyan mélyen hatoljon a hajótestbe, hogy lehetetlen legyen kihúzni.
A sarkantyú használatának másik válfaja az volt, amikor a támadó hajó az ellenséges hajóval párhuzamosan evezve, azt hátulról megközelítve, a sarkantyúval megpróbálta szabályosan lenyírni annak evezőit. Ez a művelet rendkívüli ügyességet igényelt a támadó hajó legénységétől, illetve kapitányától, ha nem akarták, hogy saját evezőik is hasonló sorsra jussanak.
Ellenséges hajó megszállásakor a támadók a másik hajó oldalához eveztek, majd jó erősen megcsáklyázták azt. Ezután jutottak szerephez a tengerészgyalogosként alkalmazott legionáriusok, akik a fedélzeti közelharc során átvették a hatalmat az ellenséges hajó felett. Ebben a típusú harcban a kiképzés és harci szellem mellett a puszta számbeli fölény is gyakran döntő szerepet játszott.
A legsikeresebb vágósarkantyús támadásokat gyors, jól manőverezhető hajókkal és kiválóan képzett legénységgel lehetett végrehajtani. Az ellenséges hajó megszállására inkább a sok katonát szállító, nagyméretű hajók voltak alkalmasabbak.
A későbbi tengeri hadviselésben a rómaiak rátértek az egyenes vonalú csatarendre, amelyet egyszerűen kettősre (acies duplex), ritkábban egyesre (acies simplex) formáltak. Hogy a csatarendnek nagyobb mozgékonyságot adjanak, a két szárnyat és a közepet időnként elkülönítik. Bekerítés céljából előfordult még a hold alakú csatarend (acies lunata v. falcata) is.
Hadihajótípusok:
Biremis/Liburnae: Legénysége: evezős 144, matróz: 10-15, tengerészgyalogos: 40
Triremis: Legénysége: evezős: 200, matróz: 15-20, tengerészgyalogos: 80, Fegyverzete: 1 torony, 1-3 katapult
Qiunqemeris: Legénysége: 270, matróz: 15-30, tengerészgyalogos: 120, Fegyverzete: 2 torony, 2-6 katapult
Deceres: Legénység: evezős 572, matróz: 15-30, tengerészgyalogos: 200-250, Fegyverzete: 2 torony, 2-6 katapult
Cohors csatarend
Minden cohorsban a három manipulus egymás mellett sorakozott fel, az egyes manipulusok két centuriája szintén egymást mellett állt. A cohorsok között és mögött kb. egy cohors-nyi távolság volt, csak a harmadik rend állt ettől hátrább, hogy szükség esetén könnyebben manőverezhessen. A cohors formációban felálló légió támadása történhetett:
•egyenes vonalban(longa fronte), úgy, hogy a gyalogság a középen (media acies) foglalt állást, a lovasság (socii és auxilia) pedig a szárnyakon;
•ferde csatarenddel (obliqua acies), amikor például a jobbszárny (dextra acies) az ellenséget szárnyban támadta meg s a balszárny (sinistra acies) hátrább maradva csupán az igazodásra, vagyis az arcvonal fenntartására ügyelt;
•ékalakban (cuneus, katonanyelven: caput porcinum), mikor a csatarend közepe a két szárny hátrébb maradásával ékformában nyomult előre az ellenség centrumának áttörésére;
•az ellenség ékalakban végrehajtott támadása ellen olló alakú (forfex) vagy öblös csatarenddel (sinuata acies) védekeztek;
•bekerítés (orbis) esetén a cohorsok kört alkottak.
Augustus császár uralkodása alatt, és egy ideig utána is a kettős csatarend volt szokásban, amelyben mind az első, mind a második rend 5 cohorsból áll. A későbbi császárok azonban a phalanx csatarendre tértek vissza, amely egy Hadrianus idejéből fennmarad leírás alapján így nézett ki: a légionáriusok 8 hézagtalan sorban álltak fel; a sorok közül az első négy pilummal, a hátsó négy pedig lanceával van fegyverkezve; a 9-ik sort íjas auxiliares képezték; a phalanx két szárnyán és háta mögött állt a lovasság, és végül leghátul egy válogatott csapatokból szervezett tartalék
A castra típusai
A castra legismertebb típusa a tábor. A katonai városokba házakat terveztek, védték a katonákat, a felszereléseiket és ellátták őket, amikor nem harcoltak vagy meneteltek. A szabályozások megkívánták a kinnlevő egységektől, hogy a megfelelően szerkesztett táborba vonuljanak vissza, nap, mint nap. A menetelő légiók minden este tábort vertek melyet sánccal és árokkal biztosítottak. A tábor lehetett átmeneti és állandóvá is alakulhatott. Menetelésnél minden este tábort vertek.
A menetoszlop végén hordták az építéshez szükséges felszerelést és a tábor készletét, csomagokban a szekereken és a katonák hátán.
A tábor helyét felderítők szemelték ki úgy, hogy közel legyen a vízhez, az erdőhöz és a takarmányföldekhez. A mérnökök felelőssége volt a tábor, sokféle szakember létezett. A tábort ellenséges támadás alatt mindössze pár óra alatt felépítették. A tábori tervek gyűjteményét megfelelően használták, kiválasztották a megfelelő tervet, ami a légió idejéből futotta.
Az állandó táborok voltak a castra stavina. A castra aestiva vagy aestivalic, ezek ideiglenes táborok (nyári táborok), amelyekben a katonákat elszállásolták. Nyáron volt a hadjáratok szezonja. Télen a katonák visszavonultak a Castra hibernába, ami több szilárdanyagú barakkot, nyilvános épületet, kőfalakat tartalmazott.
Ostromharcászat
De oppido expugnando, azaz a városok ostromának taktikáját három fázisra bonthatjuk:
1. Az első fázisban a mérnökök (cohors fabrorum) egy megerősített tábort és comtravallation-t építettek, melyek közül az utóbbi erődítményei megelőzték, hogy az ellenség utánpótlást vigyen a városba. Ostromtornyokat építettek, árkokat ástak, valamint csapdákat is felállítottak a város körül. Időnként circumvallation-t is építettek a város körül, akárcsak Caesar az Alesiai csatában. Máskor aknákat, alagutakat ástak, hogy leomlasszák az ellenséges falakat.
2. A második fázis a catapultok és a ballisták tüzével kezdődött, melyek fedezték az ostrom tornyokat, a légionáriusok pedig készen álltak, hogy megtámadják a falakat védőket. Időközben más cohorsok teknős alakzatban közelítették meg a falakat faltörő kosokat vagy létrákat cipelve magukkal, hogy keresztültörjék a kaput, vagy pedig megmásszák a falakat.
3. A harmadik szakaszban a falakon először áthatoló cohors – akár létrával mászta meg a falakat, akár ostromgépekkel törte át a bejáratot - kinyitotta a kapukat. Ha a főkaput kinyitották, a lovasság és a többi cohors behatolt a városba és végzett a megmaradt védőkkel.
Római limes
A Kr. u. 1. század végétől fokozatosan kialakult a lineáris határvédelem, vagyis a csapatoknak a határvonalon vagy annak közvetlen közelében való állomásoztatása, a hódítások csökkenésével pedig megtörtént a korábban csak fából és földből épített táborok kőerődítményekké való átépítése. Az így kialakult határ, a limes a sivatagokban gyepű-jellegű volt, hegyes vidéken kihasználta a terepadottságokat, a nagyobb folyók pedig fontos közlekedési útvonal-jellegük mellett önként nyújtottak határjelző szerepet.
Csak a legveszélyeztetettebb helyeken épült fal vagy sánc rövidebb-hosszabb szakaszokon. A katonák a határ mentén épített úton látták el őrszolgálatukat, építették a megfigyelő tornyokat. Békés időben a határ két oldalán élők kiterjedt kereskedelmi kapcsolatot létesítettek egymással.
A katonaság táborai és erődjei egyben kaszárnyák, igazgatási központok is voltak. A katonák kényelméről fürdő gondoskodott, szolgálatukat a parancsnokságon, a műhelyekben, őrszolgálaton és építkezéseken látták el. Különösen igaz ez a mintegy 6000 fős legiok táboraira nézve, ahol 20 éves szolgálatot vállaló római polgárok voltak a katonák, parancsnokuk pedig szenátori rendbe tartozó előkelőség, akinek segédtisztjei szenátori és lovagrendi ifjak voltak.
Az erődök két főutcájának a metszéspontjánál helyezkedett el a tábor foruma (principia). Itt volt a táborszentély, az igazgatási helységek, a fegyverraktár és a gyülekezési terem. A főutca mellett álltak a tisztek házai, a fürdő, a gabonaraktárak, hátrább pedig a kórház, a műhelyek és a barakkok. A cseréppel fedett kőépületek között kövezett és sóderborítású utcákon lehetett közlekedni. Az erőd magas védőfalait belül földtöltés, kívül árok övezte.
Az 500 vagy 1000 fős lovas vagy gyalogos segédcsapatok erődjei is az általánosan alkalmazott tervek szerint épültek meg, természetesen alkalmazkodva a csapatok kisebb létszámához, fajtájához. A katonák többsége helyi sorozású szabad születésű bennszülött volt, akik a 25 éves szolgálat jutalmaként nyerték el a római polgárjogot. A segédcsapatok parancsnokai pályafutásuk elején álló lovagrendű nemesek voltak, akik szenátortárasaikhoz hasonlóan 2–3 évet töltöttek egy-egy helyőrségen.
A lovascsapatok táborai mindig nagyobbak, mivel az istállók jelentős helyet foglaltak el. Érdekes, hogy a fürdők szinte kivétel nélkül az erődökön kívül épültek meg. A táborok a 2. század derekáig fapalánknak támaszkodó földtöltéssel rendelkeztek, barakkjaik és egyéb belső épületeik pedig gerendavázas építmények voltak. A kőbe való átépítés csak a 2. század utolsó negyedére vált általánossá. Ekkor épültek a falsíkból kiugró kapu- és saroktornyok, ekkor kövezték le a belső utcákat. Az erődöket egy vagy több V-formájú árok övezte, amelyeken a kapuknál híd vezetett át.
A helyőrségeket a katonák által épített és karbantartott út kötötte össze. A katonai út eredetileg a határ felé tartó hadiutat jelentette, idővel azonban – miként magának a limes szónak a jelentése is – egyre inkább az ugyancsak hadiútnak számító, de immár a birodalom határa vonalán haladó útra vonatkoztatták. Ez az út a sánc vagy a határfolyók mentén haladt, esetenként több ágra szakadt.
Hagyományos értelemben az erődök összeköttetését biztosító, azokat ideális nyomvonalon összekötő út volt, de ahol nem épülhetett meg közvetlenül a határ mentén, ott az őrjáratozó katonák egyszerű gyalogos utat alakíthattak ki. Egy másik változat az, hogy a nagy kanyarokat leíró határszakaszokon a kanyarulatot átvágó utak is épültek. Az utóbbira jó példa a Dunakanyar, ahol megépült a Dunát pontosan követő és a kanyarulatot Aquincum – Tokod, illetve Aquincum – Brigetio között lerövidítő ága.
A gondosan tervezett és kitűzött limes-útra is érvényes a római utakra jellemző igen hosszú, egyenes szakaszok megléte, amit különösen sík terepen, de esetenként hegyes vidéken is meg lehet figyelni. A vastag, köves alapozása és kavicsborítása még a középkorban is alkalmas volt közlekedésre, nyomvonalát mai útjaink is követik. A limes-út mentén mérföldkövek álltak, amelyek a legiotáboroktól mért távolság jelölése mellett egyúttal császárok által jegyzett építési feliratok is voltak.
A limes mentén rendszeres őrjáratokat szerveztek, minden csapatnak megvolt az illetékességi területe. Az út mellé épített legkorábbi fatornyok rendszere a birtanniai és germaniai leletek alapján Domitianus (81–96) idejére tehető, és több feltűnő megegyezés és hasonlóság alapján úgy tűnik, hogy a kínai Han-dinasztia által létesített határvédelmi rendszer tornyai jelentős hatást gyakoroltak kialakulásukra.
Az 1. századból csak kevés fatorony maradványa vált ismertté, a 2. század nevezetes emlékei a Commodus (180–192) kori őrtornyok és őrállomások építési feliratai. A legtöbb ismert őrtorony a 4 században, annak elején és derekán épült. A jellánc szerepét is betöltő tornyok egymástól mért távolsága általában 1–2 km, de vannak olyan szakaszok is, ahol ez csupán 500 méter.
A korai fatornyok jobbára bejárata a kínai megoldással egyezően gyakran az 1. emeleten volt. A négyzetes, két vagy három emeletes fa- és kőtornyok emeletén eleinte körbefutó erkély biztosította a szabad kilátást. Minden esetben árok övezte őket, aminek a belső oldalán olykor kerítést is meg lehet figyelni.
A 4. század második felében, Valentinianus császár (364–375) alatt kezdtek egyre nagyobb tornyokat építeni. Nagyobb kiterjedésük miatt ezekben a födémet 1 vagy 4 oszloppal támasztották alá. Ezekkel rokon a 4–5. század fordulóján épült kiserődök sora, amelyeket korábbi, fölhagyott erődök valamelyik sarkában építettek. A mind kisebb alapterületű, de legalább 3 emeletes kiserődök a katonaság lecsökkent létszámához igazodtak.
A katonaság vonzotta a civil lakosságot, a táborok, majd erődök körül pezsgő életű települések alakultak ki. Lakosai kézművesek, kereskedők, bennszülött földművesek, veteránok voltak. E települések a legiok mellett (canabae) idővel városi jelleget öltöttek, sőt városi rangot is kaphattak, de a segédcsapatok erődjei melletti települések (vicus) is sokszor gazdag közösségeknek nyújtottak otthont.
A legiók közelében, a katonai territoriumon kívül másik, városi település (municipium) is létrejöhetett. Ezek kezdettől fogva városi rangú települések voltak. A két polgári település lakossága eleinte jelentősen különbözött egymástól, de a 2. század végétől az ugyancsak városi rangra emelt canabae és a municipium a legtöbb esetben egységesen colonia rangra emelkedett.
A katonaság felvonulási területként és legelőként használt földjein, a római polgárjogú veteránok birtokain és a bennszülött falvak szántóin szorgos munka folyt. A helyben előállított, illetve az importált cikkeket részben a katonaság és a helyi lakosság vásárolta meg, de a felügyelt átkelőhelyeknél élénk kereskedés folyt a túlparton élő barbár lakossággal is. Római kereskedők távoli vidékekre is eljuttatták a keresett kézművesipari termékeket.
Római torziós fegyverek
A római hadsereg valószínűleg a dél-itáliai görög városok közvetítésével jutott a torziós technológia birtokába, amit gyorsan integrált a saját hadszervezetébe. Mindenesetre a pun háborúk idején a római hadseregben már biztosan alkalmazták a kérdéses eszközöket. Iulius Careasr hadmérnöke, Vitruvius, részletesen leírta a római hadseregben leggyakrabban alkalmazott nyíl- dárdavetőt, az úgynevezett scorpiót, amiből minden centuria (60-80 ember) magával vitt egyet, így egy teljes létszámú római legio 55 db scorpioval rendelkezett. A legiok cohorsonként egy-egy nehéz kőhajítóval, azaz 10 db ballistával is rendelkeztek. Iosephus Flavius szerint ezekből az eszközökből nem csak köveket dárdákat és nyilakat lőttek ki, hanem gyújtólövedékeket is, sőt, az éjszaka kilőtt lövedékeket gyakran feketére festették, így kilövésük után gyakorlatilag észrevétlenek maradtak.