Post by Hadrianus on Nov 15, 2014 18:24:04 GMT
A kelta és germán harcmodor előnyei
Akármilyen szokatlan is volt a kultúrájuk, a gall és germán törzsek győzelmeikkel többször bebizonyították, hogy kemény ellenfelek. Néhány történész azt állítja, hogy időnként a csatákban szoros, és rendezett phalanx jellegű formációba tömörülve harcoltak, és pajzsaikkal egymást átfedve erősítették meg védelmüket a küzdelemben, vagy városok ostroma idején. Nyílt terepen vívott csatákban időnként ék alakzatba is rendeződtek.
A győzelemre való esélyüket elsősorban négy tényező erősítette: a számbeli fölény, a meglepetésszerű támadás, a csatára való gyors felkészülés, felfejlődés, illetve a rómaiak nehéz terepen való támadása, ami lehetővé tette a harcosok elrejtőzését a csata kezdetéig, illetve ha lehetséges volt, a visszavonulást és az újraszerveződést két roham között. A legjelentősebb gall és germán győzelmek idején általában legalább kettő érvényesült ezekből a jellemzőkből. A klasszikusnak mondható teutoburgi csatában a barbárok mind a négy előnnyel rendelkeztek: a meglepetés erejével, hiszen a germánok váratlanul pártoltak el a rómaiaktól Arminius és seregének alattomos árulását követően; hadseregük létszáma nagyobb volt ellenfeleikénél; valamint a rajtaütés helyszíne megfelelő körülményeket biztosított (sűrű erdők és folyamatos esőzések) a harcosoknak a római menetoszlop észrevétlen megközelítésére, és a meglepetésszerű támadásra.
A kelta és germán harcmodor gyenge pontjai
A barbár harcosok számára csüggesztő lehetett a római légionáriusok elleni háború. Ember az ember elleni páros viadalban egy vad gall harcos talán felülmúlhatott volna egy római légionáriust, nagy tömegeket mozgató csatákban viszont a gallok kezdetleges szervezetsége és taktikája nehezen boldogult a római légió jól működő gépezetével. A gall rohamok vadságát gyakran jegyzik fel a korabeli szerzők, amivel bizonyos körülmények között akár el is söpörhették a római sorokat, de a mély sorokba rendezett római formáció általában lehetővé tette a roham megakasztását, és a légió folyamatosan és hosszú ideig tartó nyomása idővel legyűrte a nagyobb létszámú gall seregeket is. A rómaiak ilyenképpen gyakran legyőzték a keltákat, ami leginkább csapataik fegyelmének, magas harci moráljának és képzettségének köszönhető. A szárnyak elleni rohamokkor például a légiók elég flexibilisek voltak ahhoz, a kisebb egységeik, vagy akár az egész vonal a támadás irányába forduljon, vagy hátrább vonuljon. A szárnyakat fedező lovasság is növelte a sereg biztonságának szintjét. A gallok és a germánok gyakorta kevés páncélzattal (időnként mezítelenül indultak a csatába) és könnyű pajzsokkal védték magukat, ami hátrányt jelentett a nehézfegyverzetű légiókkal szemben. Utánpótlási vonalaik is jóval gyengébben voltak megszervezve, ami nem tette lehetővé sok ember hosszú ideig tartó ellátását. Általánosságban szólva a galloknak és a germánoknak jó kezdeti pozícióval kellett rendelkezniük, és a csata korai szakaszában át kellett törniük a római vonalakon, ahhoz hogy megnyerjék a csatát. Egy hosszabb ideig húzódó, kiterjedt csata a könnyű fegyverzetű barbárok és a jól szervezett nehézfegyverzetű légionáriusok között általában a törzsi harcosok pusztulásához vezetett.
A kelta és germán harci-szekerek alkalmazása a csatában
A gallok néhány területen magas szintű taktikai képességekről tettek tanúbizonyságot, melyek közé tartozott például a gall harci-szekeres harcmodor is, aminek használatakor nagyfokú együttműködésre voltak képesek a gyalogsággal. Polybios a telamoni csatával kapcsolatosan számol be erről a harcmodorról, illetve a későbbi görög történetíró, Diodoros is megemlíti az alkalmazását. Ezekből a leírásokból kiolvasható, hogy a gall-kelta harci-szekereken általában egy hajtó és egy gerelyekkel felfegyverzett gyalogos katona helyezkedett el. Az összecsapások során a szekerek a támadás vonalához közel letették a gyalogost, hogy bekapcsolódjon a küzdelembe, majd rövid távolságra visszavonultak. Ilyen távolságból könnyen ki tudták menekíteni a támadó csapatokat, ha a dolgok rosszra fordultak, vagy egyszerűen csak a csata másik pontjára szállították őket, ahol inkább szükség volt az erősítésre. Azonban, a telamoni csatában is, ez a taktika végső soron sikertelennek bizonyult, és a gallok döntő vereséget szenvedtek a Papus és Regulus vezette római légióktól. Meg kell jegyezni azt is, hogy a gall harcosok bátorsága ellenére, ebben az időszakban a korábban oly hatékony harci-szekerek korszaka már lehanyatlott, az ebben az időszakban megjelenő nagyszámú lovassági csapatok használata miatt.
Kelta és germán palánk-, illetve földvár
Akármilyen szokatlan is volt a kultúrájuk, a gall és germán törzsek győzelmeikkel többször bebizonyították, hogy kemény ellenfelek. Néhány történész azt állítja, hogy időnként a csatákban szoros, és rendezett phalanx jellegű formációba tömörülve harcoltak, és pajzsaikkal egymást átfedve erősítették meg védelmüket a küzdelemben, vagy városok ostroma idején. Nyílt terepen vívott csatákban időnként ék alakzatba is rendeződtek.
A győzelemre való esélyüket elsősorban négy tényező erősítette: a számbeli fölény, a meglepetésszerű támadás, a csatára való gyors felkészülés, felfejlődés, illetve a rómaiak nehéz terepen való támadása, ami lehetővé tette a harcosok elrejtőzését a csata kezdetéig, illetve ha lehetséges volt, a visszavonulást és az újraszerveződést két roham között. A legjelentősebb gall és germán győzelmek idején általában legalább kettő érvényesült ezekből a jellemzőkből. A klasszikusnak mondható teutoburgi csatában a barbárok mind a négy előnnyel rendelkeztek: a meglepetés erejével, hiszen a germánok váratlanul pártoltak el a rómaiaktól Arminius és seregének alattomos árulását követően; hadseregük létszáma nagyobb volt ellenfeleikénél; valamint a rajtaütés helyszíne megfelelő körülményeket biztosított (sűrű erdők és folyamatos esőzések) a harcosoknak a római menetoszlop észrevétlen megközelítésére, és a meglepetésszerű támadásra.
A kelta és germán harcmodor gyenge pontjai
A barbár harcosok számára csüggesztő lehetett a római légionáriusok elleni háború. Ember az ember elleni páros viadalban egy vad gall harcos talán felülmúlhatott volna egy római légionáriust, nagy tömegeket mozgató csatákban viszont a gallok kezdetleges szervezetsége és taktikája nehezen boldogult a római légió jól működő gépezetével. A gall rohamok vadságát gyakran jegyzik fel a korabeli szerzők, amivel bizonyos körülmények között akár el is söpörhették a római sorokat, de a mély sorokba rendezett római formáció általában lehetővé tette a roham megakasztását, és a légió folyamatosan és hosszú ideig tartó nyomása idővel legyűrte a nagyobb létszámú gall seregeket is. A rómaiak ilyenképpen gyakran legyőzték a keltákat, ami leginkább csapataik fegyelmének, magas harci moráljának és képzettségének köszönhető. A szárnyak elleni rohamokkor például a légiók elég flexibilisek voltak ahhoz, a kisebb egységeik, vagy akár az egész vonal a támadás irányába forduljon, vagy hátrább vonuljon. A szárnyakat fedező lovasság is növelte a sereg biztonságának szintjét. A gallok és a germánok gyakorta kevés páncélzattal (időnként mezítelenül indultak a csatába) és könnyű pajzsokkal védték magukat, ami hátrányt jelentett a nehézfegyverzetű légiókkal szemben. Utánpótlási vonalaik is jóval gyengébben voltak megszervezve, ami nem tette lehetővé sok ember hosszú ideig tartó ellátását. Általánosságban szólva a galloknak és a germánoknak jó kezdeti pozícióval kellett rendelkezniük, és a csata korai szakaszában át kellett törniük a római vonalakon, ahhoz hogy megnyerjék a csatát. Egy hosszabb ideig húzódó, kiterjedt csata a könnyű fegyverzetű barbárok és a jól szervezett nehézfegyverzetű légionáriusok között általában a törzsi harcosok pusztulásához vezetett.
A kelta és germán harci-szekerek alkalmazása a csatában
A gallok néhány területen magas szintű taktikai képességekről tettek tanúbizonyságot, melyek közé tartozott például a gall harci-szekeres harcmodor is, aminek használatakor nagyfokú együttműködésre voltak képesek a gyalogsággal. Polybios a telamoni csatával kapcsolatosan számol be erről a harcmodorról, illetve a későbbi görög történetíró, Diodoros is megemlíti az alkalmazását. Ezekből a leírásokból kiolvasható, hogy a gall-kelta harci-szekereken általában egy hajtó és egy gerelyekkel felfegyverzett gyalogos katona helyezkedett el. Az összecsapások során a szekerek a támadás vonalához közel letették a gyalogost, hogy bekapcsolódjon a küzdelembe, majd rövid távolságra visszavonultak. Ilyen távolságból könnyen ki tudták menekíteni a támadó csapatokat, ha a dolgok rosszra fordultak, vagy egyszerűen csak a csata másik pontjára szállították őket, ahol inkább szükség volt az erősítésre. Azonban, a telamoni csatában is, ez a taktika végső soron sikertelennek bizonyult, és a gallok döntő vereséget szenvedtek a Papus és Regulus vezette római légióktól. Meg kell jegyezni azt is, hogy a gall harcosok bátorsága ellenére, ebben az időszakban a korábban oly hatékony harci-szekerek korszaka már lehanyatlott, az ebben az időszakban megjelenő nagyszámú lovassági csapatok használata miatt.
Kelta és germán palánk-, illetve földvár