Post by Hadrianus on Nov 17, 2014 13:37:21 GMT
Lovas-nomád harcmodor
A pártusok, a szarmaták, az alánok és az armeniaiak is a sztyeppei harcművészetükről voltak híresek, akik gyakran színleltek megfutamodást, hogy vigyázatlan követőiket lenyilazzák. A sztyeppei népekkel kapcsolatban Winkler Gusztáv ’A hadviselés művészete’ című könyvében (Budapest. 1999) néhány jellemző motívum túlértékeléséről ír. A könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves képzetére utal. Tényként közli, hogy a lovasnomád népeknél nincs gyalogság, mivel mindenkinek van lova és tud lovagolni. A lovasság azonban nem egységes, főleg, írja, nem mindenki könnyűlovas íjász. Itt és a későbbi korokban is a társadalmi tagozódás határozza meg a fegyvernemeket. A szkíta, szarmata és pártus nemesség megengedhette magának a sokkal drágább nehézlovas fegyverzetet. A szarmatáknál, pl. vas hiányában, fapikkelyekkel oldották meg a lovak védelmét. Ezekről viszonylag sok ábrázolás maradt. A szegényebb réteg természetesen csak könnyűlovas íjászként szolgált.
Egy tisztán könnyűlovas hadsereg képtelen eredményesen harcolni egy nehézlovasság vagy egy felkészült gyalogság ellen. A vértezetlen hadsereg elbukna az ellenség nyílzáporában. „A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is, hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg a saját nehézlovas magasabb egységeiket”.
A szerző egy széles körben elterjedt tévhitet igyekszik eloszlatni a lovas tudomány csúcstermékének kikiáltott hátrafelé nyilazással kapcsolatban.
„Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is), akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére. Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes, folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges.”
A harcmodor állandó felemlegetése valószínűleg ennek a hosszabb ideig eltartó hatásának és a lovasok viszonylagos hátráló mozgásának köszönhető.
Városok, erődök:
A szarmatáknál és alánoknál nagyon ritkák voltak a föld-, illetve palánkvárak. Ezen népek főleg sátorvárosokban éltek. Ezzel szemben a parthusok és az armeniaiak letelepedett módon éltek, városaik kőfallal volt körülvéve.
A pártusok, a szarmaták, az alánok és az armeniaiak is a sztyeppei harcművészetükről voltak híresek, akik gyakran színleltek megfutamodást, hogy vigyázatlan követőiket lenyilazzák. A sztyeppei népekkel kapcsolatban Winkler Gusztáv ’A hadviselés művészete’ című könyvében (Budapest. 1999) néhány jellemző motívum túlértékeléséről ír. A könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves képzetére utal. Tényként közli, hogy a lovasnomád népeknél nincs gyalogság, mivel mindenkinek van lova és tud lovagolni. A lovasság azonban nem egységes, főleg, írja, nem mindenki könnyűlovas íjász. Itt és a későbbi korokban is a társadalmi tagozódás határozza meg a fegyvernemeket. A szkíta, szarmata és pártus nemesség megengedhette magának a sokkal drágább nehézlovas fegyverzetet. A szarmatáknál, pl. vas hiányában, fapikkelyekkel oldották meg a lovak védelmét. Ezekről viszonylag sok ábrázolás maradt. A szegényebb réteg természetesen csak könnyűlovas íjászként szolgált.
Egy tisztán könnyűlovas hadsereg képtelen eredményesen harcolni egy nehézlovasság vagy egy felkészült gyalogság ellen. A vértezetlen hadsereg elbukna az ellenség nyílzáporában. „A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is, hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg a saját nehézlovas magasabb egységeiket”.
A szerző egy széles körben elterjedt tévhitet igyekszik eloszlatni a lovas tudomány csúcstermékének kikiáltott hátrafelé nyilazással kapcsolatban.
„Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is), akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére. Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes, folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges.”
A harcmodor állandó felemlegetése valószínűleg ennek a hosszabb ideig eltartó hatásának és a lovasok viszonylagos hátráló mozgásának köszönhető.
Városok, erődök:
A szarmatáknál és alánoknál nagyon ritkák voltak a föld-, illetve palánkvárak. Ezen népek főleg sátorvárosokban éltek. Ezzel szemben a parthusok és az armeniaiak letelepedett módon éltek, városaik kőfallal volt körülvéve.